Fogadjátok szeretettel Kovács András történetét. 

Számomra nagyon tanulságos, és valódi küzdőnek tartom Őt. Amikor lejött a terembe, az első órán igazi halált láttam. Csodálkoztam, hogy egyáltalán visszajött. De visszajött. A következő óráin is sokszor arra gondoltam, hogy lehet szükséges lenne egy papot hívni. Vagy mentőt. De nem kellett. Ma már keményen lenyomja az edzéseket végig, és nem retten meg a 32-es golyótól sem. 

Szóval olvassátok el a történetét, mert megéri! 

Részemről respect Kokó, és így tovább! 

Mostan színes golyókról álmodom…

Szóval sok mindenre gondol az ember, amikor egy 12 kilós vasgolyót lóbál a kezében, és tudja, hogy még nagyjából 30 percig nem teheti le a 12 kilós vasgolyót, mert akkor mind a hét edzőtársának 30-30 darab négyütemű fekvőtámaszt kell nyomnia. Majd utána folytatódik a mutatvány. Szóval a vasgolyót letenni nem opció.

Úgyhogy marad a gondolkodás: mit ennék vacsorára, mit kell még csinálnom edzés után. Igazából próbál ilyenkor az ember mindenre figyelni, hogy ne arra figyeljen, hogy egy 12 kilós vasgolyót lóbál épp. De a vasgolyó egyre nehezebb, a kéz egyre ernyedtebb, s előbb-utóbb előtüremkednek az igazi kérdések. Mint az, hogy mi a francot keresek itt amúgy, és egyáltalán lehet-e snatcheket csinálni 40 percig folyamatosan.

És akkor megáll egy pillanatra a film és feltehetjük a kérdést: hogyan is kerültem én ide? Én, aki középiskolai testnevelésből stabilan hoztam a kettes szintet, és bár tizennéhány évig aikidóztam is, sose voltam az a kifejezetten sportos alkat. Aztán, ahogy a harcművészet kikopott az életemből, a testedzés hiányát egyre jobban megéreztem. A végső löket az volt, hogy nem tudtam felmenni egy bérház második emeletére zihálás nélkül. (Mármint lifttel sikerült volna, csak nem volt lift.)

Meg hát néha eljön az ember életében a pillanat, hogy úgy érzi: most valami nagyot kell dobni, valami mást csinálni. Akkoriban olvastam a kettlebellről egy érdekes cikket, és megtetszett a koncepció: nem kell hozzá ezerféle súly meg rúd, nem kell hozzá venni semmit, tulajdonképp a gömbsúly elegendő hozzá. Aztán rákerestem az interneten, és az első bizalomkeltő honlapon talált címre elslattyogtam. Szerencsére közel is volt. És az első edzés ingyen: egy próbát csak megér.

A Szentkirályi utcai pincehelység előtt, meghallva a bentről szóló zenét, azért kicsit elbizonytalanodtam. De a kocka el volt vetve. Egy 1,90-es, kopasz, körszakállas pasas fogadott, a kinézetéhez kötött előítéletek ellenére meglepően kellemes modorral. Elmondta, hogy hol lehet átvetkőzni, aztán ment is vissza. Amikor előjöttem az edzőruhámban, azért eléggé helyidegennek éreztem magam.

Csaba egy teljes edzést szánt rám, mint minden első alkalommal oda látogatóra. Illetve szánt volna, ha végig tudtam volna csinálni: de egyetlen gyakorlatsort se tudtam rendesen végrehajtani. Irtózatosan, elkeserítően gyengének éreztem magam. Nem tudtam guggolni, fekvőtámaszt nyomni, plankelni. Úgy éreztem, hogy a probléma bennem van: hogy én ezt egyszerűen nem vagyok képes abszolválni, én ehhez kevés vagyok

                             

            

Saját megélt tapasztalataimról Karinthy-rajongóként a híres írása, a „Lógok a szeren” című ugrott be, ebből idéznék: 

 „egy vad külsejű férfi állandóan bömböl valamit felém – »homoríts!« »homoríts!« ezt bömböli, s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt – valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani, és valamit kiegyenesíteni – de hogy mi legyen az, láb, derék, csípő, s ha ezt már tudom: vajon melyik irányban keresendő az illető testrész: - mindenre, ugye nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak ilyen állapotban.”

Ezen az első olvasásnál csak nevettem, de aztán a dolog nevét is megtudtam: ezt a jelenséget úgy hívják, hogy az embernek nincs testtudata. Ez csak idővel és mozgással tud kialakulni, hogy az ember a saját testét irányítani tudja. Csaba szerencsére sok elméleti dolgot is elmagyaráz az edzéseken, nekem meg fontos, hogy értsem, hogy mi történik épp.

Az első edzésről úgy mentem haza, hogy ha ezt már meg tudtam csinálni, akkor a többi biztosan könnyebb lesz. Maradjunk annyiban, hogy nagyrészt igazam volt.

Azóta is gyakran emlegetik nekem Csabáék, hogy mennyire látványos a fejlődés ehhez az első edzéshez képest. Hogy már simán hozom a többiek szintjét, és a heti kétszeri (de legfőképpen: rendszeres!) edzés a mozgásomon is látszik. 

Más dolog egyenes háttal sétálni az utcán, mint összegörnyedve.

Illetve képes vagyok olyan akrobatikai csodákra, mint a karom függőleges kinyújtása felfelé – legnagyobb meglepetésemre ez az első edzésemen nem sikerült.

A külvilág először csak a sebes kezeket kérdezte. Jó doktor módjára mindenki elmondta, hogy milyen krémmel kéne kenegetnem és milyen kesztyűket kéne hordanom, sőt, karácsonyra is egy edzőkesztyűt kaptam nővéremtől. Aztán elkezdték mondani, hogy „megemberesedtem”, meg hogy „milyen szépen megvállasodtál”. Nekem is feltűnt úgy másfél év után, hogy kinőttem a fél ruhatáram, holott nem volt célom a testépítés. Erős akartam lenni, pontosabban fogalmazva: nem akartam gyenge lenni. Ennek az esztétikum szerintem csak következménye, de persze örülök neki.

A Covid-járvány alatt online edzettünk – mindenki hazavitt egy-egy golyót, hogy gyakorolni tudjunk. Csaba lelkesítő bejegyzései is sokat segítettek benne, hogy az általános apátiában meg befordulásban is csináljuk tovább a dolgot. És a lelki egészségünkön is sokat segített, hogy tovább mozogtunk. De végül nagy öröm volt újra beszabadulni a terembe és találkozni a többiekkel.

Talán edzésre járásomat, „begolyózásomat” a barátaim viselték a legnehezebben, akiket azóta is rendszeresen fárasztok számukra teljesen érdektelen edzős történeteimmel, de hát úgy kell nekik, kellett nekik velem barátkozniuk. Csak hogy valami negatív dolgot is írjak.

Ha még mindig vacillálsz, kedves olvasó: én azt mondom, próbáld ki. Csaba, Nóra és Attila is kiváló edzők és nagyon segítőkészek. És a legrosszabb, ami történhet, hogy zihálni fogsz és leizzadsz; na de nem mindegy, hogy az ember 40 percnyi embert próbáló feladat után izzad le, vagy attól, hogy felsétál a második emeletre.