Saját beszámolóm a márciusi versenyről
Ahogy említettem: minden edzőnek van egy mélypontja, amikor elfárad.
A hobbi szinten edző ember és a profi szinten edző ember között (főleg ha edző is az illető) az a különbség, hogy aki hobbi szinten sportol, nem szembesül különösebb nyomással.
Sőt, sokszor a mindennapi élet nyomása miatt megy edzeni – hogy erősebb, ügyesebb legyen.
És amíg a teremben van, nem kell mással foglalkoznia, mert az edző megmondja mit és hogyan csináljon, a legapróbb mozdulatáig.
A fejében heti x órában szerepel a kettlebell, tényleg a kikapcsolódás eszköze.
Nálam azért ez máshogy néz ki.
Ha reggel felkelek, már a kettlebellel a tudatomban ébredek. Az aznapi edzések, a saját edzésem, a személyi edzettek edzései, marketing, a terem dolgai, a vállalkozás örömei ebben az országban…
Szóval ezekkel a gondolatokkal kelek, és ezzel is fekszem le.
És mire odajutok, hogy megfogjam a golyó nyelét, mentálisan már edzettem ki tudja hány órát.
Nyilván fáradtan fogok hozzá.
És ugye mutatni kell az utat, tehát nem tehetem meg, hogy gyengének, fáradtnak, levertnek mutatkozzak.
Sokszor nekünk, edzőknek a saját energiáinkból kell feltölteni a lemerült edzetteket. Nem lehet, hogy én szívom le az ő energiáikat, hiszen ha nem lelkileg feltöltődve mennek el az edzésről, akkor nem jönnek vissza.
És hát ha ebből él az ember, akkor nagyon nem mindegy, milyen állapotban jönnek be, és milyen állapotban mennek el.
Ez nem panasz, csak egy állapotjelentés.
Ha van egy saját edzőtermed, kialakítottál egy rendszert, és még többet akarsz elérni az életben – az nem mindig habostorta.
Az elmúlt év végén valahogy elengedtem az edzéseket.
Sok éve, minden egyes nap megfogom a golyót. 24 éves korom óta nem volt olyan hét, hogy ne edzettem volna.
De az elvárások, meg sok minden más nyomása kicsit úrrá lett rajtam.
Aztán jött egy sérülés, majd egy kisebb betegség.
Nem tudtam rendesen edzeni, fizikailag sem. És ez még inkább leültette bennem a dolgot.
Ez szerencsére januárra kezdett csendesedni.
Nem volt hirtelen nagy lendület, csak úgy éreztem, hogy most már talán újra lehetne.
Orosz barátaink elindítottak egy online versenysorozatot, amire helytől függetlenül lehet nevezni.
A tavaly decemberi versenyen többen is indultak a teremből.
Most viszont nekem is újból kedvem támadt megmérettetni a tudásomat.
És megint egy olyan versenyszámot választottam, amiben ebben az országban még soha senki nem indult:
páros zsonglőrködés.
Szóltam Kántor Attila barátomnak, hogy:
– Attila, márciusban indulunk párosban.
Attila jó partner, ismer már annyira, hogy tudja: ha valamit a fejembe veszek, azt igyekszem végigcsinálni.
Évek óta edzünk együtt, többször is léptünk fel itthoni versenyek megnyitóján páros produkcióval.
Így nem tartott sokáig, hogy kialakítsunk egy versenyszettet.
Ő is kicsit le volt eresztve, mint a lufi, mert előtte egy hosszabb betegségen esett át, és a kondija sem volt épp csúcsformában.
Szépen, lassan, lépésenként dolgoztunk magunkon, és a szetten.
Tudtuk, mikor van a verseny leadásának a határideje, és úgy húztuk fel magunkat, hogy időre le tudjuk dobni.
És sikerült is.
Határidő előtt megvoltunk, szabályosan le is adtuk a videót.
Aztán jött egy kisebb malőr.
Mivel nem voltunk teljesen a pontos tudás birtokában, kiderült, hogy valamit tévesen értelmeztünk a szett leadása közben.
Leonid barátom szólt, hogy ki kellene egészíteni.
Ez pontosan három plusz dobást jelentett – két golyóval magunknál.
Mivel a végén már azt éreztük, hogy a mentő visz el minket, örömmel fogadtuk az infót. :)
Én mentálisan épp hullámoztam, de a párom Nóri…
Nórinak megvan az az ékesszóló képessége, amit ha motivációra használ, akkor nincs az embernek kedve vele vitatkozni.
A terembe menet jött is a szívhez szóló szónoklat, én csak szorítottam a kormányt, és néztem mereven előre.
Nincs mit tenni – igaza volt.
Ne legyen már puding az ember!
A teremben aztán egyből nekiálltunk Attilával, és számunkra is meglepő gyorsasággal megcsináltuk a feladatot az elvárásoknak megfelelően.
Nem volt mit veszítenünk – volt már egy elfogadott videónk.
De úgy voltunk vele, hogy tartozunk ennek az egésznek azzal, hogy tisztességből végigcsináljuk.
Persze ott motoszkált bennünk, hogy ha kiegészítenénk még egy-két ponttal a szettet, akkor a második helyről indulhatnánk.
Láttam bíróként a másik két páros produkcióját, és magasabb pontszámmal indultak, mint mi.
De az már tisztességtelen előny lett volna, és nem éltünk vele.
Maradt az eredeti pontszám.
Így volt helyes.
Most úgy érzem, hogy magam mögött hagytam azt a fásultságot, ami pár hónapig árnyékot vetett rám.
Megint izgalomba hoz, hogy gyakoroljak, pontosítsak, tisztítsak a dobásokon.
És ezt a többiektől is elvárom, hogy a következő versenyeken még kevesebb hibával induljunk.
Ez az irányzat, és a verseny szabályzata nagyon szigorú.
Nem az a kérdés, hogy hibázik-e az ember – hanem hogy mennyit.
Egy dobáson belül több hibalehetőség is fennáll.
Elég egy kicsit görbébben dobott golyó, egy plusz lépés, vagy ha a lábak nincsenek egy vonalban – és már jön is a mínusz.
Ami még emel: hogy bíró is lehetek ebben a nemzetközi versenysorozatban.
Elismernek, partnerként és barátként tekintenek rám azok, akik az egészet megálmodták.
Persze nagyon sok munka van még hátra – ez még csak az eleje.
Szeretném, ha itthon is egyre többen megéreznék ennek a mozgásformának az élményét, és felismernék a fejlesztő erejét.
Ez nem csak játék.
Ez fókusz, figyelem, fegyelem – és egy új kapcsolat a testeddel, a társaddal, meg önmagaddal.
Ha komolyan érdekel a kettlebell – és most nem csak a zsonglőrködésről beszélek, hanem a klasszikus alapoktól a haladó technikákig –, keress meg bátran.
Csoportos vagy személyi edzések keretében megmutatom mindazt, amit az elmúlt években megtanultam erről az eszközről. És ez nem kevés.
Ha edző vagy, és szeretnél valóban mélyebb szintre lépni, szerintem jó helyen jársz.
De ne érts félre: én is tanulok. Minden nap.
És azt hiszem, ez így is marad még jó darabig.
Aki azt mondja, hogy már mindent tud – hazudik.
Akár magának, akár másoknak.
A fejlődés nem háromnapos workshop kérdése.
Ez évek munkája.
De ha benned is megvan az igény a valódi tudásra, akkor beszélgessünk.