A versenyzés nem olyan dolog

 

- bármilyen sportról is beszélünk - hogy kedden kitalálom, hogy versenyzek, szombaton meg pástra lépek. Amikor elkezdődik egy új év, számbavesszük, hogy milyen versenyek lesznek, és hogy melyiken szeretnék elindulni. 

Megbeszéltük Csabával, hogy a tavaszit kihagyom, mert sok egyéb dologra kell figyelni, és nem tudok még egy pluszterhet vállalni. Majd történt egyéb dolog is 2022 első felében, amikor mondtam a nyár elején, hogy szerintem ezt az évet engedjük el. Csaba nem kényszerít, nem erősködik, ha én azt mondom, hogy most nem, akkor tudja, hogy nem fog menni.

 

Ennek fényében tovább folytattam a - ahogy én hívom  - „tingli-tangli” edzéseket.  Tudod, amikor csak úgy megemelgeted a golyót, hogy tudjad, hogy még elbírod. 

Az internet átka, hogy azért csak követi az ember, hogy mi zajlik a nagyvilágban, és  Csabit is meghívták Varsóba az első európai Juggling Európa Bajnokságra. Ilyenkor az agyam hátsó részében elindul egy furcsa bizsergető érzés, ami az „adrenalin-függőségem” hív életre, és elkezdek agyalni.  Ilyenkor szokott az lenni : „Figyelj Csabi…..gondolkodtam!” Mindannyian tudjuk, hogy ez nem jelent jót. Végig nézve a versenykiírásokat, számbavéve a dátumokat, tálaltam neki, hogy csak elmennék versenyezni.

És ilyenkor jön a „papolás”.

 

 „Akkor ez tudod mivel jár! Innentől nincs olyan, hogy nincs kedvem, mert….! Össze kell szedned magad. Fejezd be a hisztériát!” És még le tudnék írni a bűvös mondatok közül nagyon sokat. Elkezdtük összerakni az edzéseket, a felkészülés menetét, hogy az adott időpontra jó formában legyek.
Szembesülnöm kellett azzal a ténnyel is, hogy kicsit mintha pár dekával többet mutatna a mérleg, mint amennyit kellene. Úgy 4 kilóval.

 

Újabb probléma: „hogy fogok én 64 kilóval beleférni a -60 kilogrammos kategóriába”. Erre is megkaptam a választ igen hamar: „Étkezési tanácsadó vagy, le kell tudnod fogyni, nem csak az észt osztani másnak” Ebben sajnos ismét volt igazság, és el is kezdtem.

 

Így aztán elkezdődött a felkészülés Igen, volt hiszti, mindig van hiszti, volt, hogy nekem ehhez nincs kedvem, minek csinálom én ezt? De azért csináltam. 

 

Utólag belátom, ilyenkor nagyon gyakran kezelhetetlen vagyok, és aki így dolgozott már velem együtt, tudja, hogy egyszerűbb lenne a dolga, ha inkább elásna.
A felkészülés közepén volt egy megrekedés, amin egyszerűen nem sikerült túljutni. Ilyenkor nem tudok koncentrálni. Azt érzem, hogy hiábavaló az egész, nincs értelme. Nagyon nehéz kizökkenteni. Ekkor Csabi beszélt egy kedves orosz barátunkkal és juggling edzőnkkel, Leonid Sinstovval, hogy valahogyan át kell rugdosni ezen a ponton.  Csabi és Leonid ezután közösen folytatták a kínzásomat.

 

Elérkeztünk majdnem a célegyenesbe és Csabi leadta a nevezést. Tudtam, hogy innen nincs visszaút. Kirobbanó formában, megfelelő súlyban voltam, tele tettvággyal: “csapassuk!” 

 

Majd postafordultával jött a válasz:

 

„Nóri valamit elnéztél, itt nincs -60kg, csak -65kg vagy -57kg.  Tehát -57kg-ban indulsz, fogyhatsz tovább. Hát, nem akarom leírni, mit mondtam. Folytattam.

 

Lassacskán eljött a verseny napja. Az utolsó napokban kavarognak a gondolatok, az „én vagyok a legjobb!” és a „nem megyek sehová” között három másodperces váltásokban. Ilyenkor már nincs hiszti, ilyenkor csak hallgatás van és távolba nézés.  

 

És kint vagyunk Lengyelországban…

A verseny kezdete. Nem szoktam megnézni, hogy kik az ellenfeleim, nem tudom, hogy babonából, vagy csak azért, mert nem akarom stresszelni magam, de bezárom a csatornákat. 

Mint minden verseny a mérlegeléssel kezdődik. Igen, sikerült 57,2 kg - megcsináltam. És ezután jön, amit senki ne csináljon, de tényleg ne. Megenni mindent, ami csak a kezembe akad, a holnaputánt is - nyilván szénhidrátból. Mert hiába beszéli mindenki, és olvasod mindenhol, hogy ne tedd, mert a belek és a gyomor elnehezedik, nekem ki kell próbálni, milyen érzés, mikor egy medicinlabda van a gyomrod helyén. Na, de ez vagyok én. 

 

És ez az a pont, ahol veszem a bátorságot, és hiába tudom, hogy melyik nap versenyzem, és hogy mikor, megnézzem, hogy akkor kivel is vagyok egy súlykategóriában. És jön a következő pofáraesés. Kevesen indultak a súlykategóriádban ezért összeraktak a feletted lévővel, ja, nem csak azzal, hanem az afelett lévővel is. Ez az a pont, amikor felteszed a kérdést Miért???!

 

Majd ültem tovább és merengtem,

 

hogy a vajon ki lehet az a norvég és az a finn, aki az ellenfelem lehet, mert egyik népből sem láttam senkit. Ebben a pillanatban elsétál előttem Teija Rantanen és elérkezett a végső megsemmisülés pillanata. Amikor összeáll a fejedben a kép, hogy itt nem győzhetsz. Józsi, az egyik versenytársam, csak annyit fűzött hozzá, hogy “Hát, Nóri, van akitől elismerés kikapni.”

 

 

Ebben a pillanatban szépen elrendeztem a rangsort a fejemben, hogy bármi is lesz, első nem lehetek, a második helyre be tudom hozni magam és pont. 

A következő nap elkezdődtek a versenyek. Be kell vallanom, kiváló verseny volt, vérprofi szervezés, remek hangulat. Végig kiabáltunk, szurkoltunk Magyarországot képviselő csapattársainknak. Természetesen tovább zabáltam, mert vesztenivalóm nem volt.
Majd elérkezett a verseny napja. Ilyenkorra már a távolbanézést kiválóan tudom hozni a „behajtó fejemmel”. Aki ismer, az tudja, hogy a „hogy vagy?” kérdésre is elsírom magam. Az izgulás és a rettegés eluralkodik rajtam. Értelmezhető kommunikációra alkalmatlan vagyok, tőmondatokban beszélek és ha lehet, azt is korlátozom az igenre vagy nemre. 

 

Majd a verseny előtt még egy utolsó telefon a mesterrel.

 

Vagyis Csabi beszélt Leoniddal, mert képtelen voltam befogadni az információkat, és aztán dekódolja nekem az üzenetet, hogy abban az állapotban fel tudjam fogni. Lelkesített és nyugtatott. Ő mindig, mindenre teli vigyorral azt mondja, nyugi minden rendben lesz.

Elérkezett a melegítés a pástra lépés előtti 15 perccel. Ilyenkor nyíltan megkapom az utasításokat,hogyan melegítsek. Semmire, de semmire nem emlékeztem, hogy hogyan is kellene melegíteni.  Legszívesebben kimentem volna és elszívtam volna még vagy két cigit, lehet nagyobb hatása lett volna. De sportember ,ugye nem cigizik…. 

 

Csak néztem és mosolyogtam az ellenfelekre, hogy az általam egyik legnagyobbnak tartott versenyző is közöttük van. „Úgy el fog verni mit a szar.”  Majd eljött az idő, menni kell. Szerintem nincs olyan ember, aki ne tenné fel a kérdés magának: “Mit keresek én itt?” 

Majd elindult az óra… Tudtam a feladatom. Arra még emlékeztem is, hogy hogy melyik percben mit is kellene csinálnom, hányas percátlaggal kell dolgoznom. De az csak az elmélet volt. A gyakorlatnak ehhez köze nem volt. Az az igazság, hogy amikor kiállok, nem tudom, mi történik a fejemben, mert amikor lejövök, nem emlékszem rá. Eltelik úgy a fél óra, hogy alig van meg belőle egy-két momentum. Hogy magyaráz az Oleg… Hogy Csabi ordít, de hogy mit…? De azért tudom, bólogattam.
Ilyenkor valami fura dimenzióba lépek át elvagyok, énekelgetek magamban, és csinálom a kis normál tempómban mert, úgysem győzhetek. Arra tudom, figyeltem, hogy a norvég lány meg ne előzzön, de ennyi. Majd egyszer csak vége. Lejárt az idő. Realizálódik, hogy ez azért jó, hogy behoztam a második helyre.
Majd jön a kérdés Csabitól: ”Mi történt? “ A válasz is jön: “Nem tudom!” 

Rettenetesen sajnálom, hogy nem azt sikerült hoznom, amit kitűztem, még ha a dobogó első helye nem is lett volna most reális. 

 

 

Az ezután eltelt időben levontam a tanulságot.

 

Büszke vagyok a második helyre, hiszen az a fél óra mégiscsak fél óra egy “tizenhatossal”!

 

Hálás vagyok az edzőmnek. - Csabinak - hogy ezt a harcot megvívja velem. Hálás vagyok és köszönettel tartozom a türelméért és a belém vetett bizalmáért. Tudom, hogy én vagyok a legnehezebb ember, akivel valaha dolga volt az életben, tudom, hogy más már rég elküldött volna. Remélem lesz elég türelme, hogy tovább is elviseljen. Folytatjuk az utat együtt!